Várok, hogyha

váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse

hallanád meg, hangot ha adok,

sűrű panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se

kérdezem,

mi végre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami

hátra van.

Keserűségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha

nem eleget?

miért vakítottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem

lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor,

mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan

sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha

adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem

érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szorításod

egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és

boldogtalanabb. "